A fenti képet szinte teljes egészében kitölti a térdelő elefánt. A figyelmes szemlélő azonban észreveheti a kifutó előtt a látogatót, aki pénzérmét nyújt az állatnak. A fotóból készült képeslap címe: A „kéregető” Sziám, öreg indiai elefántbika. A kép az 1930-as években készülhetett az akkor már körülbelül 40 éves állatról, megörökítve híres kéregető trükkjét. Sziám a látogatóktól finoman elvette a felkínált érméket és a pénzért ennivalót vásárolt a gondozójától. A veterán elefánt a közönség kedvence volt, azonban fiatal korában kevesen adtak volna akárcsak egy fillért is az állatért, ugyanis Sziám 1908-ig két gondozóját ölte meg. Tartása túl veszélyes volt, így mind az állatkert, mind a főváros önkormányzata egyet értett abban, hogy az állatot el kell pusztítani.
Ez az ázsiai elefánt Sziámban (ma Thaiföld) született és 1897-ben érkezett Bécsbe körülbelül 5 éves korában, Csulalongkorn, Sziám királya ajándékaként [1]. Innen ered az állat neve. schönbrunni tartózkodása aránylag rövid volt, Európába érkezése után 3 évvel már Budapesten találjuk. Ennek a hirtelen áthelyezésnek az oka Sziám ingerlékeny természete volt. A fiatal bika egy baleset vagy egy dühöngése alkalmával megölte a gondozóját. Adolf Lendl, a Székesfővárosi Állatkert igazgatója szerint Sziám egy a fiatal állat kivételesen szép és jól fejlett volt, ennek köszönhette hogy halálos ítélet helyett áthelyezésre enyhült büntetése. Lendl megjegyezte azonban hogy „ő belőle rossz természetű állat vált s mire megnőtt, mindenki félt tőle” [2].
Az első budapesti években úgy festett, Sziám jól alkalmazkodott új környezetéhez. Gondozóját elfogadta, aki így megkezdhette idomítását. Ez időtájt ismerkedett meg a pénzérmékkel, bankjegyekkel és azok értékével, ezzel komoly absztrakciós képességről tanubizonyságot éve. Azonban idővel elkezdte jeleit adni annak, hogy már nem kedveli annyira gondozóját. Vélhetőleg az állatkert le akarta váltani az ápolót, az ápoló azonban nem ismerte fel a veszély nagyságát illetve nehezen mondott le az elefánt által megkeresett mellékjövedelemről. 1908-ban egy szeptemberi napon miközben az állatot súrolta, megsértette vagy megütötte az elefánt ormányát, mire a feldühödött Sziám nekitámadt. Ormányával derékon kapta, a vasrácsokhoz szorította és agyarával átdöfte a mellkasát. A férfit kórházba szállították ugyan, de sebesülése halálos volt.
A tragikus incidens után az állatkert nem kívánta a látogatókat Sziám közelébe engedni. Az állatot elzárták, de amikor ember közelített felé támadó hangulatot öltött és dühösen trombitált. Az elefántbika gondozása így lehetetlenné vált és az állatkert komolyan fontolgatta lelövetését. Kikérték Carl Hagenbeck tanácsát is, aki nemcsak állatkereskedőként, hanem trénerként is jelentős hírnévre tett szert. Hagenbeck megtekintette az állatot és azt tanácsolta, hogy szabaduljanak meg a nagy erejű és rosszindulatú elefánttól mielőtt újabb balesetet okozna. Az ivarérettség elérésével ugyanis a hím elefántokat még nehezebb kezelni. A bikák időszakonként agresszívvá válnak, akár a nőstényekkel is. Ez az állapot a „musth” és ez az egyik fő oka, amiért a cirkuszi állatokból állatkert lakók lesznek, hiszen az ivarérett bikáikat már kockázatos felléptetni, így a cirkuszok rendszerint állatkerteknek adományozták őket.
A másik problémát az állatkert újjáépítése jelentette 1909 és 1912 között. Sziámnak új kifutóba kellett volna költöznie, de senki nem lelkesedett ezért a kockázatos feladatért. Ez volt az az időszak amikor Sziám lelki és fizikai ellenállását megtörték. A kora 20. században a megvadult elefántokat gyakorta leláncolták és hosszabb ideig egy helyben vesztegelésre kényszerítették. Ugyanez történt Sziámmal is, akit hozzászoktattak a láncokhoz, majd ezután kényszerítettek be a szállítóládába. A gondozók nem szívesen engedték volna szabadon az állatot, még egy rövidebb séta erejéig sem. Ekkor jött kapóra egy másik elefánt segítsége, aki Sziám ládáját áttolta az óriási bika új otthonáig.
Bébi szintén ázsiai elefánt volt, aki 40 éves kora körül a Beketow Cirkusztól vonult vissza az állatkertbe. Szelíd állat volt, aki sok trükköt ismert cirkuszi napjaiból. Bébi jól együtt tudott működni az ápolókkal, Lendl Adolf így írt róla: „Elővezettük a Bébit. Nekiállítottuk a ládának, megmagyaráztuk neki, úgy ahogyan okos elefánttal beszélni lehet: szóval, mutatással, nyomkodással és más jelekkel, hogy mi a föladata, s erre ő megindult és tolta a ládát. (…) A munka-vezető és ápolója csak irányították közben, többnyire szóval, vagy néha némi bökdöséssel. Amikor készen volt, félre-állították; de meglátszott rajta, hogy büszke. Cukrot is kapott bőven. Azután haza lejtett. Örült a sikernek. Tudta, hogy jó munkát végzett ” [3]. Bébi szelídsége éles kontrasztot alkotott Sziám lobbanékony természetével.
Röviddel a sikeres költözés után Sziám letörte agyarát és a haragos állatnak lehetetlen volt orvosi segítséget nyújtani. Zűrzavaros múltja ellenére hosszú ideig, 1945-ig élt Budapesten. Fényképek tanúsítják, hogy a közönség újra látogathatta és az elefánt folytatta a kéregető műsorát. Egy állatkerti elefánt akkor igazán nagyra becsült, hogyha szelíd és tudja szórakoztatni a közönséget. Bébi „táncolni” tudott, míg más elefántokon a gyerekek lovagoltak. Sziám pedig meg tudta különböztetni az érméket és bankjegyeket, és tudta melyiknek nagyobb az értéke. Ez a trükk a látogatók szokásos viselkedésén alapult, akik mindenfélét hajigálnak az állatok kifutójába. Pénzérméket, szemetet, követ gyakran találnak az állatok gyomrában, de hajdanán akár széndarabokat, égő szivart vagy töltényeket is bedobtak a szerencsétlenül járt állatoknak. A jószándékú állatkertjárók viszont egész kenyeret és sóskiflit vittek kedvenceiknek. Bébi és Sziám is nagyra becsülte a sóskiflit, amelyből jobb napokon száznál is többet elfogyasztottak.
Jegyzetek:
[1] Ablak a Természetre. Évszázadok Állatkertje Budapesten, Kossuth Kiadó 2001, p. 29
[2] Adolf Lendl, “Sziám, a vad elefánt,” Új Idők, 1912, April 7th, p. 367
[3] Ibid., p. 369
Állatkerti történetek 